Ez egy könnyedebb etap lesz, állapítottam meg magamban reggel, átfutva az aznapi programot. Ez úgy is lett volna, ha kapásból nem hagytam volna a szálláson a fényképezőgépemet, amivel lehetetetlenné vált a diák megfelelő rögzítése és a mai bejegyzés megfelelő illusztrálása (pár ramaty minőségű telefonos kép készült csupán). Közben már be kellett volna fejeznem a szerdai nap összefoglalóját, mialatt már javában mennek az új előadások, amiről szintén írni kéne majd másnap, na de mindezt hogyan, ha nem tudok odafigyelni. No szóval nem indult egyszerűen a nap, de ennyit a személyes tragédiámról.
Ami a tudományos programot illeti, délelőtt az éghajlatváltozás és a heves zivatarok kapcsolatát boncolgatták páran, köztük bevezető, hosszabb előadásában az amerikai Harold Brooks. A Doswellhez fogható egyéniséggel és sajátos humorral megáldott, kissé kvazimódó szerűen izgő-mozgó figura arra próbált választ találni, hogy a jövőben hogyan alakulnak a heves zivatarok feltételéül szolgáló légköri viszonyok (különös tekintettel a CAPE és a szélnyírás) a jelenleg várt éghajlatváltozás következtében. Legfontosabb eredménye, hogy a labilitás növekedni fog (növekszik ugyanis a légkör hőtartalma), a szélnyírásban viszont csökkenés várható (mivel csökken a poláris régió illetve az Egyenlítő közti hőmérsékletkülönbség, ezáltal a hőcsere, így a mozgási energia is). Mindez erősebb tornádókat és nagyobb jégmérettel járó jégesőket eredményezhet. Utóbbi változást kínai, francia illetve olasz jégmérésekkel is alátámasztotta. Érdekes módon, Kínában némileg csökkent az elmúlt időszakban a jégészlelések száma, ugyanakkor a kevesebb esemény nagyobb jégmérettel járt együtt. További említésre méltó következtetése volt, hogy a szélnyírás következtében erősebb felszíni szelekkel lehet számolni (?), erre viszont kommentárjában (a többek között estofexes) Groenemeier igyekezett rácáfolni. Nevezetesen, lehet Amerikában a nyírás csökkenése több heves kifutószeles eseményt idézne elő (én viszont továbbra sem látom miért), Európában ez valószínűleg nem állja meg a helyét, nálunk például a kiterjedt zivatarrendszerek hevességéért nemcsak a nyírás, hanem az erőteljesebb nagytérségű emelések is felelősek lehetnek. Többek között ez is felveti azt a kérdést, hogy az USA-ra kimutatott eredmények mennyire lehetnek érvényesek Európára. Maga Brooks mondott szolgált erre a nedvesség vertikális eloszlásának példájával. Az USA-ban a nedvesség nagy része a határrétegre (alsó pár km) koncentrálódik a Mexikó-öböl felől történő markáns nedvességutánpótlás következtében - szemben az európai, egyenletesebb eloszlású nedvesség profillal. Mindez könnyedén megmutatkozhat a zivatarokban bekövetkező leáramlások és így a kifutószelek eltérő viselkedésében, így a heves események spektrumában is.
Az amerikai eredmények után következtek az európai próbálkozások. A sor elején a románok bemutatták fejlett radarhálózatukon alapuló szupercella-klimatológiájukat. Keleti szomszédaink a reflektivitási és radiális szélmérések alapján az elmúlt években 282 szupercellát azonosították, ezekre pedig ráengedtek mindenféle statisztikát: melyik hónapban (június-augusztus), melyik napszakban (3 és 9 óra között) alakul ki a leggyakrabban szupercella, mik a tipikus keletkezési helyek, ezek hogyan változnak hónapról hónapra stb. Elég impresszív kutatásnak tűnik, és még csak az elején járnak. Említésre érdemes a német (estofexes) Christoph Gatzen két előadása a bow echókról és a derechókról. Utóbbi jelenséget talán kevesebben ismerik, eddig ugyanis leginkább az USA-ban kutatták ezeket kiterjedt (legalább 400 km hosszú sávban) komoly szélkárokat okozó konvektív képződményeket (amik többnyire egyébként squall line-ok illetve bow echók). Nos, Gatzen vizsgálatai alapján derechók nemcsak az Újvilágban, hanem bizony Európában is kialakulhatnak, mutatott is pár példát az elmúlt évekből, jó nénány halálos áldozatot is követelő eseményt. Véleménye szerint a heves viharok okozta halálesetek nagy százalékáért ezek az "egyenes vonalú" kifutószeles (straight line winds - azaz nem tornádós és nem downburstös) képződmények a felelősek, főleg azért is - és itt előadónk nagyon vehemensre vette a figurát -, mert az európai polgárnak vajmi kevés fogalma van az ilyen típusú veszélyekről - szemben mondjuk az amerikai gyakorlattal. Ha amerikai szintű lenne az emberek tudatossága a zivatarrendszerek veszélyeiről, akkor elkerülhetőek lennének ezek a tragédiák. Ehhez viszont az USA-beli Robert Trapp hozzászólt, hogy nana, nem úgy van az, éppen idén egy squall line okozta viharban többen is életüket vesztették egy észak-amerikai szabadtéri rendezvény során, mivel abszolút nem mérték fel a közeledő feneség pusztító erejét. Szóval bár a tornádókra nagyon ki vannak képezve az ottani polgárok, a "szimpla" kifutószelekre hajlamosak ők is legyinteni.
És ha már a katasztrófa bekövetkezett, lássuk, mit tanulhatunk a károkból. A délutáni szekció ennek megfelelően már a kárfelmérésről szólt. A németországi Munich RE biztosító társaság előadója, Peter Höppe fejtette ki egy 2010-es cikkre hivatkozva egyértelmű álláspontját arról, hogy bizony a globális felmelegedésért - legalábbis egy bizonyos mértékig - mindenképpen felelős az ember. Így vagy úgy, de az tény, hogy a Föld atmoszférája melegszik, és ez egyre több heves eseménnyel jár együtt, és ez kimutatható az időjárási katasztrófák okozta anyagi veszteségben is (amit ők nem a GDP-vel súlyoznak, mivel annak egyre nagyobb hányada a szolgáltató szektorban keletkezik, az pedig nem sérül egy időjárási katasztrófa során, hanem az ingatlanok értékével). A globális felmelegedésre illetve annak áldatlan hatásaira pedig számolatlanul sorolta a példákat. A 2010-es évben történt a második legtöbb katasztrófa, mióta ilyen felmérések vannak, első helyen pedig 2007 áll. Ezzel összefüggésben 2010-ben volt a valaha mért legmelegebb az óceán Ausztráliánál, és ugye mindenki emlékszik a tavalyi orosz hőhullámra is, ahol 56 ezer ember vesztette életét. A 2011-es április a legtornádósabb április volt az USA történelmében (az más kérdés, hogy rögtön utána május első három hete az egyik legeseménytelenebb tornádós három hét volt az adatok szerint, erre talán Storman is élénken emlékszik). Ha ez a jelenleg megfigyelt melegedési tendencia folytatódik, és a klímamodellek többsége szerint igen, akkor 2011 és 2040 között 25 százalékkal, 2041 és 2070 között 61 százalékkal fognak növekedni a heves időjárási eseményekből eredő károk.
Néhány konkrét esetet feldolgozó, de az érdekességeken túl sok gyakorlati hasznot nem adó kárfelmérős esettanulmány után a német Bernold Feuerstein előadása zárta a sort, amelyben az eddig rendszeresített szélskálákat tekintette át kezdve a Beauforttól az EF skáláig (apropó, tudta valaki, hogy a Fujita-skála nem más, mint a Beaufort 12-es érték és a hangsebesség közti intervallum 12 részre osztása, amiből aztán csak az első hat maradt meg a gyakorlatban? Mert én ugyan nem). Számba vette, milyennek kell lennie egy jó egy tornádó/downburst erősségét mérő skálának. Nos, egyszerű: konzisztensnek, pontosnak és mindenhol univerzálisan alkalmazhatónak. Az Fujita-skála úgy tűnik, az utolsó kritériumot mindenképpen kiállja, mivel az USA és Európa F-skála klimatológiája szinte teljesen ugyanaz (azaz bizonyos számú tornádóra például ugyanannyi F4-es jut mindkét kontinensen). Megemlített továbbá még egy érdekes tanulmányt, ami azt modellezte, hogy bizonyos szélsebességeknél a tereptárgyak milyen mértékben sérülnek. Az eredmények alapján egy 50 m/s-os szélviharban az épületek 50 százaléka totálisan megsemmisül, míg 120 m/s az a küszöb, aminél már minden épület a földdel válik egyenlővé, 75 m/s-ot meghaladó szellőt pedig semmilyen fásszárú növény nem él túl. Csak hogy tudjuk, mihez tartsuk magunkat.
Estére még maradt egy szórakoztató program: heves zivataros videók és képek nézegetése, melyeket a kollégák gyűjtöttek össze az elmúlt két évben. Mindezek előtt viszont átadták a tavaly tragikus hirtelenséggel és fiatalon elhunyt német Nikolai Dotzek (az ESSL korábbi vezetője, az ECSS konferenciák szervezője, valamint maga is heves zivatarokat kutató szakember) emlékére alapított, a heves zivatarok kutatásában legeredményesebb kutatónak járó díjat, ami egy hatalmas, rücskös jégszem egy zöldes talapzaton. Az elismerést Markowski kapta, akit láthatóan teljesen meglepett a megtiszteltetés (teljesen lefagyott, amikor meghallotta a nevét), megindító volt viszont látni, ahogy a jégszemet ávette Dotzek feleségétől és két kisfiától. Végezetül még picit visszatérve a videókra és képekre, szép kis anyaggal álltak elő a kollégák, de minden itthoni lelkes amatőrt vagy nem amatőrt itt is biztatnék, számos idei (még inkább tavalyi) anyag nagyon könnyedén befért volna ebbe a szekcióba. Úgyhogy tessék bőszen továbbra is dokumentálgatni, hátha két év múlva mi is be tudunk mutatni egy ütősebb anyagot.
