Az idei első, 2-es fokozatú előrejelzésnek, és a (kivételesen) viszonylag jó időzítésnek köszönhetően hétfő kora délután, egyre izgatottabban vártam a munkahelyemen, hogy megpattanhassak, mert jó esély mutatkozott arra, hogy még ezen a vérszegény vidéken is legyen valami jóféle akció.
Természetesen, mint későbbiekben is kiderül, Szolnok és környéke hozta szokásos peches formáját, így ezen vidék fölött a kemény cellák nemes egyszerűséggel átugrottak, mindössze pár millimeter csapadékot hagyva maguk után. Más szempontból viszont lehet, ez inkább szerencse.
Mindenképp jó döntés volt tehát, hogy eleve délre vonuljak vadászni. Habár mehettem volna nyugatra is, mert nagyon biztató keletkezések voltak, s mint később kiderült, daráltak is rendesen, ugyanakkor az alapáramlás okán, folyamatosan a seggüket tudtam volna csak fotózni, és az ilyen folyamatos altáji fényképezés erősen frusztrálttá tett volna, amit adrenalintól átitatott szervezetem nem viselt volna el, így egészségügyi megfontolásból is elvetettem a nyugat felé indulást. Az utolsó pillanatokig úgy tűnt, Rajmy cimborám is elkísér, végül Neki valami halaszthatatlan dolga akadt, és sajnos nem tudtam várni tovább rá. Így is úgy éreztem, utolsó utáni pillanatban indulok el, mert akkor már javában átlépték a Duna vonalát az enyhén ÉK felé terjeszkedő, de alapvetően inkább D-É mozgású cellák, melyek között szupercellák is voltak. Menet közben a rendszer előtt, kb. egy 100 km-el, dél felől egy másik rendszer közeledett, és a dögüllője beterítette szinte a fél eget.
Indulás előtt, a radarképre és a konv. reanalízis térképekre pillantva a következő koncepcióval vágtam neki az egyszemélyes vadászatnak: abban bíztam, hogy a radarképen Kecskemét felé közeledő, jó ideje életben lévő, és tisztességes méretű szupercella-gyanús zivatart Tiszakécske, Szentkirály környékén várom be, illetve igykszem elé kerülni. Ez volt az "A" vezió. Arra gondoltam, ha ez nem is sikerülne, a már említett, délről jövő újabb rendszer egy értelmesebb celláját hátha el tudom csípni ("B" verzió).
Utóbbinál már viszont komoly veszélyét láttam, hogy mivel a rendszer ÉK felé araszolgat, és a szupercellás tagok zömmel jobbra tértek ki a nap folyamán, ezért, csak messziről leshetem a zivi farát. Mint kiderült, ezirányú félelmem nem volt teljesen alaptalan. A Kecskemét előtti rész, azért is tűnt még jó választásnak, mert a két érkező rendszer között, úgy nézett ki, arrafelé lessz legtovább olyan hellyel-közzel csapadékmentes övezet, ahonnan, ha szerencsém van, több irányban is láthatok és fotózhatok majd szép dolgokat.
Ez a gondolat sem volt rossz, mint később kiderült.
¼ 6 után indultam Tószegről, érezvén, hogy eléggé késve vagyok, így ott, ahol “senki nem látott” egy kicsit jobban rácsúszott a lábam a gázpedálra. Utálom, hogy mindig rohannom kell, és mindig késve vagyok… :) Na, de ez egy ilyen “szakma” amúgy is, sokszor pár perc is sokat számít. Aznap pedig ez különösen igaz volt, az igen gyorsan mozgó cellák miatt. Illetve, nem csak maguk a zivatarok haladtak őrült sebességgel (ami már eleve egy rémálom a viharvadásznak), hanem maguk az egyes cellák is hihetetlen gyorsan változtatták struktúrájukat. Ahogy elindultam, elsőnek a Tiszavárkonyi-Szőlők leágazásánál ugrottam ki a kocsiból, nem azért mert hű, de nagy látvány volt, inkább csak hogy sora legyen a vadászat eseményeinek, mint a rétesevésnek: valahogy így mondják ezt felénk.
Haladtam tovább és miután a közlekedési szabályokat betartva, 5 perc alatt át is sikerült vergődnöm magam Tiszabögön, jött az első komoly dilemma: menjek tovább Tiszakécskén keresztül Kiskunfélegyháza felé, és arra alkalomadtán akár a Tiszán is át tudok menni keletebbre, vagy menjek Szentkiráy felé, mely’ érzés, már jó ideje erősen munkált bennem. Ennek átgondolására adtam magamnak jó néhány percet, de addig is, picit haladva Szentkirály felé (ahonnan még gyorsan vissza lehet térni kécskére), leálltam egy alkalmas helyen, és lőttem 1-2 fotót.
Végre egy értelmesebb gomolysor próbálta jelezni, hogy jó helyen járok, de az igen sok felhő között, egyelőre semmi jele nem volt komolyabb mutatványnak. Sebaj gondoltam, mivel elég gyorsan elértem idáig, még biztos nem ért fel eddig a rendszer. Jött a hezitálás: Kécske, vagy Szentkirály? Kécske vagy Szentkirály?? A cellák erősen kelet felé hajlása miatt erős ráció volt abban, hogy inkább az első scenáriót valósítsam meg, ugyanakkor, amennyire emlékeztem, elég sok takaró fasor, stb. lett volna, és igazából nem tudtam, honnan tudnék egyáltalán normálisan fotózni. Arra viszont emlékeztem, hogy Szentkirály előtt nem sokkal lesz egy olyan rész, ahonnan jól lehet kattintgatni. Kockázatosnak tűnt ugyan, de emellett döntöttem a fentiek miatt. Elindultam tehát, és egy jó negyedórás kocsikázás után átverekedtem magam azon a részen, ahol szintén a sok zavaró tényező miatt még nem lehetett volna fotózni, valamint a kriminálisan (autógyilkos) aszfaltútnak nem nevezhető pocsék úton. Mire elértem oda, ahová terveztem, már egy szakadozott peremfelhős rész alatt találtam magam. De összességében nem tűnt komolynak a dolog. Leálltam egy kis földúton, nem messze a “Fő”úttól és éppen ki akartam szállni fotózni, amikor is elkezdett szállni más is, de írtózatos módon:
Olyan porvihar támadt, hogy Szentkirályra néha csak a templomtornya emlékeztetett, sokszor nem lehett látni, hogy ott egy település lenne. Ekkor gondoltam bele, hogy nappal én ekkora porvihart még életemben nem láttam (éjszaka ért már el hasonló, villámfotózás közben: az is nagy élmény volt… :) ). Tippem szerint olyan 70-80 km/h-s alapszél hordta a homokot minden irányban, amerre csak néztem, de időnként voltak benne erősebb lökések is, amit az erősen meglökődő autó jelzett, amiben éppen ültem. Nagyon örültem, hogy kocsival vagyok vadászni, mert minden egyéb tárgyú próbálkozás, csúnya homokdűnéket épített volna szabadon lévő testnyílásaimban.
Kb. 10 percig tartott az érdemi szélvihar. Eközben próbáltam a mobilnetet használni, ami a várt módon lehetetlen volt a kies pusztában. Így megejtettem 1-2 telefont. Egyet a Családnak, egyet pedig Vektoroptikának, aki közölte, hogy gyönyörűen bedöglött a Kecskemétnek tartó, egyébként már jó ideje életben lévő szupercella. PECH! Nem is kicsi. Beszélgettünk, filózgattunk, majd eszembe jutott a B-verzióm, amivel Kálmánt először nem tudtam nagyon belelkesíteni, de végül már Ő is úgy látta, lehet esélyem, hogy lássak valamit a délről jövő cellából, ami már szintén élt egy ideje.
Így elindultam visszafelé, a tiszakécskei elágazás irányába, de közben megláttam azt, ami még tartotta bennem a reményt:
Egyértelműen falfelhő volt, ami ráadásul sokáig életben is maradt miközben néha érdekes formákat öltött.
Itt-ott tehát megálltam fotózgatni, míg beértem Kécskére. Pl. volt egy kis mammásodás is, ahogy a fenti kép is mutatja.
Tiszakécskén először úgy gondoltam megyek tovább Kiskunfélegyháza felé, de ezt végül is elvetettem, mert közben láttam, hogy a csapadék már túl közel jött, nem lenne értelme tovább menni. Tiszakécskén viszont van egy kellemes kis tisztás-tavas rész a főút mellett, így innen fotóztam tovább. A szupercellám még ekkor is mutatta falfelhőjét, de közben eltelt vagy 15-20 perc.
Miközben lőttem a képeket, észrevettem, hogy a hátam mögött, Szolnok felé, komoly konvekció indult:
Na, szép gondoltam. Ekkor még nem tudtam, hogy kicsit még messzebb is volt ez Szolnoktól, attól északabbra, északkeletebbre. El tudom képzelni, hogy ezt a komoly konvekciót éppen az általam, még Szenkirálynál átélt szélvihar is okozhatta, triggerelte.
Egyéb kécskei képek:
Panoráma:
Szép volt ez a kécskei vidék, de ideje volt kissé hátrébb araszolni, már csak a közelgő csapadék miatt is, így visszamentem a Szentkirály leágazáshoz, és onnan nem messze, egy miniatűr pihenőhelyet találva folytattam a fotózást.
Vadászatom elérte számomra csúcspontját és végjátékát azáltal, hogy megláttam a korábban már többször lefotózott szupercellát immáron sokkal közelebb hozzám. Így végre egy kis szerencse is vegyült, az egyébként felemás vadászatomba.
A szupercella ekkor már inkább LP karakterű volt, és hamarosan végelgyengülés jeleit kezdte mutatni. Haláltusájában eresztett még jó néhány villámot is, amiből 5 percig tartó komoly küzdelem árán (lévén, nappal nem olyan egyszerű villámot fotózni, mert hosszú záridő nem játszik) sikerült lencsevégre kapni egy példányt, ami engem egy tűz-sárkányra emlékeztetett.
Miközben szinte a szemem előtt vesztette el szupercellás jellegét a zivatar, mögöttem fokozódott a konvekciós helyzet, amit a később megsasolt radarkép is bizonyított: Szolnoktól északra és északkeletre komoly cellák ütötték fel a fejüket.
Ezekből azonban hazaértemkor már nem sokat lehetett látni, nem is annyira a távolság, mintsem az iszonyatos beágyazódás okán.
Így történt hát idei első, komolyabb nappali viharvadászatom. Úgy érzem, hogy a helyzetből nagyjából sikerült kihozni, amit lehetett, és a szentkirályi szélvihar, majd a jól nyomonkövethető későbbi szupercella egy aranyos villámfotóval fűszerezve, felejthetlenné teszi ezt a hétfői napot. Még néhány, kissé tuningolt kép, mert egyszerűen szép (még ha nem is tökeletes fotótechnikailag)
