A szupercellák leggyakrabban akkor alakulnak ki, ha a légkörben rendelkezésre álló instabilitási energia jelentos vertikális szélnyírással párosul. A szélnyírás nem más, mint a szél sebességének és irányának változása a tér egy kitüntetett iránya mentén, jelen esetben a magasság szerint. Könnyen belátható, hogy a vertikális szélnyírás egyben egy horizontális tengelyu örvényességet is jelent, ugyanis az ilyen tulajdonságú levegotömegbe helyezett virtuális részecskére a tetején illetve az alján eltéro erosségu és irányú szél hat, ami tulajdonképpen elnyírja a részecskét, így az forgásba kezd (lásd az 1. ábra animációján a szélkerék forgását!). A szupercellás zivatarok kialakulásánál ezeket a horizontális örvényeket „állítja fel” a zivatar feláramlása, és így vertikális tengelyu örvény alakul ki (lásd 2. ábra).

A feláramlás és a vertikális szélnyírás kölcsönhatásából származó vertikális nyomási gradiens, valamint a mezociklonhoz kötheto egyéb dinamikus hatások is jelentosen erosítik a feláramlást (emiatt a legerosebb szupercellák esetében a feláramlás sebessége meghaladhatja az 50 m/s-t is). Ez szintén egy lényeges megkülönbözteto tulajdonság a szinte kizárólagosan a felhajtóerobol táplálkozó átlagos zivatarokhoz képest. Habár a szupercellák környezetében is jelentos a hasznosítható konvektív potenciális energia (angolul Convective Available Potential Energy, azaz röviden CAPE: > 1000 J/kg), kialakulásukhoz extrém mértéket ölto labilitásra nincs szükség (egyes esetekben a megfeleloen eros kényszerhatások, pl. a jet divergencia is elegendoek lehetnek egy szupercella létrejöttéhez). Az optimális feltételek akkor adottak a szupercellákhoz, ha a feláramlás olyan erossé tud válni, hogy kibírja a szélnyírás romboló hatását, ekkor ugyanis a szélnyírás nem hogy gátolja, hanem dinamikus úton még inkább erosíti a feláramlást.
A szupercellák igazi hazájának sokan az USA-t tartják, de rengeteg szupercella alakul ki Európa területén is, sot Magyarországon is rendszeresen megjelennek, leginkább a nyári félévben. Bár kiterjedt statisztikák nem állnak rendelkezésre (csak egyes kitüntetett évek feldolgozásai), elmondható, hogy hazai elofordulásuk jellemzoen körülbelül az évi több tucat és száz között mozog.

A szupercellák speciális viselkedésük miatt egy sor olyan vizuális és radaros jegyet hordoznak, amelyek alapján egy gyakorlott szem könnyen és egyértelmuen beazonosíthatja oket. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy egyetlen egy tulajdonság megléte még nem perdönto, viszont minél többet ismerünk fel a következokben felsorolt jegyekbol, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy szupercellával van dolgunk.
Vizuálisan általában szembeötloek a forgást megfesto képzodmények (lásd 1. kép). Ilyenek pl. a fo feláramlási torony oldalán az íves felhocsíkozások vagy felhobordák (angolul striations), továbbá a gyakran lencseszeru (ovális) csapadékmentes felhoalap. A szélnyírás következtében a feláramlási torony és a hozzá tartozó feláramlási alap, valamint a csapadékos leáramlási területek térben jól elkülönülten helyezkednek el.

1. kép: A forgást megfesto vizuális jegyek egy szupercella esetében: lencseszeru felhoalap és ovális felhobordák a feláramlási torony oldalán.

A feláramlás alapjánál, ahhoz csatolódva gyakran egy alacsonyabb felhoalappal rendelkezo képzodmény, az ún. falfelho figyelheto meg, ami a zivatar szívóerejének köszönhetoen jön létre: a feláramláshoz szükséges levego egyre nagyobb része a csapadék által lehutött nedves régióból származik (lásd 2. kép). Ez a huvös, nedves levego aztán a feláramlásba kerülve alacsonyabb szinten telítodik és csapódik ki környezetéhez képest. A csapadék feloli szívás gyakran egy elkeskenyedo, a falfelhohöz csatlakozó, kötélszeru képzodményben végzodik, ez az ún. farokfelho. A zivatar haladása szerinti jobb-hátsó oldalon (jobbra mozgó szupercella esetén) alkalmanként látható szárnyfelho-tornyok (lásd 3. kép) területén szintén feláramlás zajlik. A szárnyfelhotornyok a hátoldali leáramlás kifutószele és a beáramlási régió közötti konvergencia mentén alakulnak ki, és jóval sekélyebbek (legfeljebb 1-2 km), mint a legintenzívebb csapadékzónához közel álló domináns feláramlás, ami többnyire a troposzféra teljes vastagságára kiterjed. További jellegzetesség az intenzív beáramlást megfesto, a csapadékmentes feláramlási alaphoz csatlakozó beáramlási sáv vagy hódfarok (angolul beaver's tail), ami általában az elooldali csapadék és a beáramlási régió határán található felhosáv (nem tévesztendo össze az alacsonyabban elhelyezkedo, a falfelhohöz kapcsolódó farokfelhovel, ami az elooldali csapadék felol közvetlenül szív!).
 

2. kép: Tipikus vizuális jegyek egy szupercellában.

 

3. kép: A szárnyfelho-tornyok relatív helyzete egy tipikus szupercellában.

Távoli megfigyelés esetén (lásd 4. kép) a visszanyíródó üllo egy tipikus árulkodó jel: ez akkor alakul ki, amikor a nagy szélnyírás az üllo anyagának nagy részét elfújja, ám a feláramlás olyan eros, hogy az üllo a szélnyírással szemben is képes terjeszkedni. Az intenzív feláramlásra utal az üllon túlnyúló csúcs, ami tulajdonképpen a zivatar "túllövése" a troposzféra felso zárórétegén, a  tropopauzán (a zivatarok ülloje lényegében a tropopauza szintjében terjed szét).
 

4. kép: Egy tipikus szupercella távoli vizuális jegyei.

A radarképeken a szupercellák általában egyetlen, jól körülhatárolható, hosszú életu, és a többi zivatarcellához képest deviánsan mozgó (általában jobbra térülo), igen eros jelként azonosíthatók. Általában a jel ovális vagy ahhoz hasonló alakú (pl. vese), néha kampós formájú, eros reflektivitási értékekkel, ami felhoszakadásra illetve nagyméretu jégszemekre utal. Az 5. képen vegyük szemügyre a fekete karikával jelölt szupercella kettéválását, deviáns mozgását, izoláltságát és hosszú élettartamát! A zivatar átlépve a Tisza vonalát határozottan jobbra térült, mintegy 3 órán keresztül folyamatosan fennállt, és igen eros reflektivitást mutatott a Viharsarok területén áthaladva (Orosházán pedig szignifikáns méretu, károkozó jeget produkált).
 

5. kép: Kompozit radarkép egy tipikus viselkedést mutató szupercelláról (fekete karikával jelölve).

A mezociklon egyértelmu azonosítására a Doppler-féle mérésekbol eloállított radiális széltérképek alkalmasak. Ez a forgó mozgás értelemszeruen egy nyírási zónaként jelenik meg, mivel egy viszonylag kis területen, egymáshoz közel eroteljes közeledés, ill. távolodás történik a radarhoz képest (4. ábra). (A mezociklonok radaros azonosításáról bovebben a Radaros alapismerek II címu ismeretterjeszto anyagunkban olvashatunk.) A 5. ábrán a szupercellák radarreflektivitás által megfestett háromdimenziós áramlási rendszerét láthatjuk.

A szupercellákra alapvetoen jellemzo a körülhatárolt gyenge reflektivitású betüremkedés (bounded weak echo region – BWER - 6. ábra). A BWER létrejöttének oka az intenzív feláramlás, amely olyan gyorsan szállítja a nedves levegot a magasba, hogy a benne található vízgoznek tulajdonképpen nincs ideje kicsapódni, illetve kifagyni, ami végül csak egy bizonyos magasság elérése után történik meg. Alacsonyabb szinteken a BWER nincs „körbehatárolva”, ekkor gyenge reflektivitású betüremkedésrol (weak echo region - WER) beszélünk.

A radarképek vertikális metszetén a WER feletti reflektivitási területet átnyúlásnak (angolul overhang) nevezzük. A horizontális radarképen alacsony szinteken megjeleno kampós echót (angolul hook echo) a tulajdonképpen ennek az átnyúlásnak a zivatar hátoldalán történo lesüllyedése alakítja ki. A kampós echó a szupercellák egyik legjellegzetesebb radaros ismertetojegye. Habár egy hagyományos megközelítés szerint a kampós echó kialakulásában nagy szerepet játszik a mezociklon hatására bekövetkezo hidrometeorok advekciója a legintenzívebb csapadékmag felol, ugyanakkor a  szárnyfelho-torony celláiban kialakuló csapadék legalább annyira felelos lehet a hátoldali csapadék megjelenéséért. Nem beszélve arról, hogy a csapadékelemek - nagy esési sebességüknél fogva - nem követik a légáramlásokat, így nem is alkalmasak arra, hogy megfessék a felho áramlási képét. A szupercellák radaros tulajdonságairól a Radaros alapismerek II címu ismeretterjeszto anyagunkban is olvashatunk.

Bár jelen írásnak nem tárgya a tornádók bemutatása, mivel azonban a jelenség leggyakrabban és legmarkánsabban a szupercellákhoz kötheto, ezért itt is ejtünk pár szót róluk. A tornádók sebesen forgó, vertikális tengelyu légoszlopok, melyek egy konvektív felhobol alányúlva elérik a földfelszínt, és ott különféle erosségu pusztítást végeznek. Mivel a tornádók lényege a forgás, ezért nem meglepo, ha kialakulásuk szorosan - de nem kizárólagosan - kapcsolódik az intenzív örvényekkel rendelkezo szupercellákhoz. Általánosságban és nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy a mezociklonális tornádók a szupercellákban már eleve meglévo függoleges tengelyu örvénylo mozgást szukítik le egy kis térrészbe, ezáltal felerosítve annak intenzitását, ami már károkozó méreteket ölthet (1. animáció).

1. animáció Az alábbi 3D-s animáción a moore-i (1999. május 3.) tornádó kialakulását követhetjük nyomon. Az örvény leskálázódása (piros cso alakú képzodmény) jól nyomon követheto, ahogy a felszínt elérve törmeléklabdát (debris ball; a tornádó pusztítása során keletkezett törmelék kiugró reflektivitása, lilás színnel) hoz létre. Piros színek az 50 dBz-s vagy magasabb, míg az átlátszó narancsos színek az 45 dBz-s értékeket jelölik. (forrás: http://www.grlevelx.com/)

Magyarán a szupercellában ott ideálisak a feltételek a tornádó kialakulásához, ahol ez az örvénykoncentráció könnyen végbe tud menni. Ez a régió legtöbbször a 2.2-s pontban tárgyalt okklúzió - azaz a mezociklon középpontja - közelében valósul meg, ahol az okklúziós leáramlás okozta markáns kiáramlás illetve a beáramlás a találkozási felület mentén egy igen intenzív összeáramlást generál (lásd ismét az 8. ábrán a tornádó helyét és vesd össze a 6. képpel). Az összeáramlás - más néven konvergencia - ugyanis a már meglévo függoleges örvényességet igen kis térrészre képes összehúzni, ami ideális körülmények között egy károkozó erosségu forgó légoszlopot eredményezhet. Ennél az egyszeru elméleti fejtegetésnél a valóságban azért jóval komplikáltabban megy végbe a folyamat, mivel a tornádóképzodéshez egy sor egyéb - ma még csak felületesen ismert - körülménynek is teljesülnie kell. Azt ugyanis még mindig nem lehet eldönteni, hogy két - radaros vagy vizuális - küllemre egyforma szupercellából melyik fog a következo percekben tornádót létrehozni és melyik nem. A kutatások jelenlegi állása szerint nem mindegy az, hogy az RFD és okklúziós leáramlás mennyire "meleg", azaz mennyire huti le benne hulló csapadék. Minél kevésbé történik meg ez a hulés, annál jobban hasznosulhat a leáramlás levegoje, amint visszakerül a mezociklon feláramlási régiójába (azaz a feláramlás annál könnyebben felkapja az RFD levegojét). Továbbá, mivel felszínközeli folyamatokról beszélünk, a súrlódás szerepét sem lehet elhanyagolni, ugyanis a szél fékezodése a talaj felett szélnyírást, ezáltal horizontális tengelyu örvényességet generál, ami a mezociklon környékén uralkodó roppant eros feláramlásba kerülve jelentosen hozzájárulhat a vertikális tengelyu örvényesség további erosödéséhez. Mindezek a körülmények rendkívül érzékenyek a felhoben lejátszódó csapadékképzodési folyamatokra valamint a felszín fizikai tulajdonságaira, amelyek jellegüknél fogva számtalan bizonytalanságot visznek a leírni kívánt rendszerünkbe. Így a tornádók kialakulása körüli kérdések még egy jó darabig bizonyosan izgalomban fogják tartani az emberiséget.
Magyarországon minden évben – átlagosan - néhány tornádó alakul ki szupercellákból. A hazai tornádók egy hányada nem szupercellákhoz kötheto, ezek azonban többnyire gyengébbek, mint szupercellás társaik.