Június 23-án, csütörtökön a feszültség már érezhető volt a légkörben, ami tovább húzta a mi idegeinket is. Napokkal előtte figyelemmel kísértük a globális légköri modellek alakulását, ami az idei évben már szinte megszokottá vált bizonytalan helyzetre hívta fel a figyelmünket. Az eltérő futások nyomós okot adtak az egész napos folyamatos készenlétre. Szerencsés véletlen, hogy Floo barátommal ezen a napon nem dolgoztunk, így tökéletes viharvadász nap elé nézhettünk, már ha a légkör is kegyes hozzánk! Nem csoda, hogy mindenki ideges izgalommal várta a délutánt. Sorba buktak meg az addigi modellfutások, így tudtuk, amint kipattan valami, mozdulnunk kell.
Az addig esélyesnek ítélt D-DNY-i régió egyértelműen tükrözte számunkra, hogy itt nem lesz műsor, a brutális labilitásnak nyoma se volt, a kora délután kipattant gomolyok is szétfoszlottak. A nedvesség sem érkezett meg ütemszerűen. A műhold- és radarképek folyamatos nyomon követése kitöltötte majd az egész napomat. Úgy tűnt, mintha a konvergencia vonalak D-i végén egy-egy szupercella bukdácsolna. A front előrehaladása következtében a szomszédos horvát-szlovén oldalon újabb vonalon kezdtek sorakozni a gomolyok, és egy-egy kérészéletű zivatar is megjelent rajta. Bizakodva néztük, éreztük, ha ma történik valami, akkor csak is ott! Délután felmerült az az ötlet, hogy Varasd-Muraszombat-Maribor térségében állítjuk fel a „főhadiszállást”, ám a nagyfokú bizonytalanság miatt, illetve hogy semmilyen friss háttér információval, analízissel nem rendelkeztünk, valamint a korlátolt kommunikáció miatt várakozni voltunk kénytelenek. Csak az eddigi tapasztalatainkra, tudásunkra, illetve viharvadász megérzésünkre támaszkodhattunk, valamint a bárki számára elérhető nyilvános radar- és műholdképekre (a szupercella.hu a szerver hardverhibája miatt e napon nem volt elérhető). 17:00-kor már eldőlni látszott, hogy megindulunk a szlovén-magyar határ közelében egyre hosszabb életű cellák ostromozására. Az Alpokon lezúgó cella bíztató előjele volt a vadászatnak. Mivel ott várhatóan és láthatóan is volt kellő nedves levegő, bíztunk benne, hogy kicsit leszivárog a határig. Abban szinte biztosak voltunk, hogy a Maribor-Muraszombat térségében kipattanó cellákat az Alpok "árnyékából" kilépve csak a "viharvadászok istene" tartotta volna életben. Az egész nap alacsony páratartalmat a jó látási viszonyok is mutatták.
Amint az első életképesebb cella megjelent a radarképen, illetve a műholdképen, azonnal akcióba indultunk. A sorban bedöglő zivatarokban bíztunk, hogy kicsit megalapozzák a nedvességet a Maribor környékén kipattanó cellának, és lesz benne annyi energia, ami egy látványos szupercella kifejlődéséhez elegendő. A piros paca megjelenésekor - 18:03-kor - már eldőlt a légkör, és a digitális képrögzítő eszközöket tartalmazó koffert megragadva megindultam Becsehelyre Floo barátomhoz, hogy onnan indítsuk a további vadászatot. Közben felvettem a Nagykanizsai Viharvadászok harmadik tagját, Perkó Tímeát is, és a forgalom ritmusát túlhaladva hipp-hopp Becsehelyen találtunk magunkat. Pár perc múlva, miután Floo bedobott egy ünnepi zsíroskenyeret, megindultunk Lenti irányába. A letenyei benzinkútra berobbanva a Formula 1-es boksz időket túlszárnyalva szervezett csapatmunkában megtankoltunk, szélvédőt mostunk, ablakmosó folyadékot töltöttünk fel, majd pár másodperc múlva ismét az úton voltunk. Ekkora a NY-i látómezőt már egy jól fejlett LP szupercella "rondította" el! Gyors fényképezésre kiugrottunk Vörcsöknél, majd robogtunk tovább. Ekkor előtűnt a szupercella falfelhője. Impozáns látvány volt a kék égen a NY-i horizontot bitorló cellák árnyékába érni.
A Maribornál kipattanó cella kezdte feladni, mire Csörnyeföldét szeltük át a viharvadászgéppel. Igazi csapatmunka folyt a kocsiban. Floo vezetett (inkább ezt a részt most nem publikáljuk), én navigáltam ("vigyázz itt mérnek, fa 12 óránál, biciklis, öreg néni szatyorral, bakker ott a falfelhő, mindjárt kilátunk, az utat nézd"), Timi pedig folyton adagolta a kezembe a technikai vívmányokat a hátsó ülésről és emellett mindhárman az eget lestük. Biztosak voltunk a dolgunkban, mivel sorra nőttek a tornyok a bedöglőfélben lévő SC környezetében, valamint már az expedíció első szakaszában megfigyelt, a konvergencia vonal legdélebbi részén fejlődő cella sejtelmes üllős árnyéka is biztató volt.
Mire Lentibe érkeztünk, az 1. számú áldozat kimúlt, de az árnyékában születő szupercella ekkorra szépen kifejlődött. Fantasztikus falfelhő fogadott minket, miután rendkívüli sebességgel kiértünk a városból. Azonnal megálltunk. Fényképezőgépekkel szaladgáltunk, miközben az autó tetejére helyezett videókamera a gyorsított felvételnek szánt filmet (timelapse - ha valaki csak így érti) rögzítette. A cellák NY-ra voltak tőlünk. A falfelhő É-i része egészen a talajig hömpölygött, fokozva a látványt. Közelebb akartunk menni, így megindultunk Csesztreg irányába. Itt újabb fényképezés, de a falfelhő kezdett eltűnni a cella alól. Középen szépen rajzolódott a szupercellákra jellemző keskeny, övszerű képződmény.
Bedöglik. Még egy utolsó erőt vett, majd miután a beáramlásra utaló felhőformák kezdtek megszűnni, tudtuk, a 2.-nak is annyi! Az egyre sűrűbb lecsapók megjelenése is ezt sugallta.
Az expedíció kezdetén is ígéretesnek mutatkozó 3. cella, mely csak árnyként volt látható végig, a többiek bedöglését követően egyre fejlettebbé vált. A felhőalap jól kirajzolódott a rendszer déli végén. Az egymás hegyén-hátán tomboló LP cellák utolsó tagját így célba vettük. Minél közelebb akartam hozzá lenni, ezért hamar átnyargaltunk a szlovén oldalra. A GPS volt segítségünkre az úthálózat felderítésére. Már mielőtt átléptük volna a határt, megpillantottuk a cella falfelhőjét az őrségi dombok között. Brutális szép szoknyaszerű falfelhő, a mezociklon szinte rajzolva volt az est leglátványosabb szupercellájában. Szemmel látható volt a cella rotálása, melytől ekkor kb. 10-15 km-re lehettünk. A csapadékot próbáltuk kikerülni, minél délebbre haladtunk, majd miután megtaláltuk a tökéletes helyet, megkezdődött a dokumentáció.
Szájtátva néztük a polipra hasonlító, sci-fi filmbe illő "szörnyet". Meleg és párás levegő volt, gyenge légmozgás. Tőlünk ÉNY-ra haladt a csapadék. A fehér csapadékfal, a zúgó morajlás egyértelmű jele volt, hogy tőlünk 1 km-re hatalmas jégverés darálja a felszínt. Egyre közeledett a szupercella, és mint az eddigi két társa, ennek a falfelhője is É-i irányba szinte a talajt érintette.
Amikor majdnem fölénk ért, azonnal hátrálni kezdtünk pár kilométert. Egy hídra hajtottunk fel, itt még pár fotó, megcsodáltuk a fejünk felett csigavonalban tekergő felhőalapot, majd mivel hátulról is látványos volt a cella, utána eredtünk.
Még le se értünk a hídról, mikor NY-i irányban egy tornádóra hasonlító ék alakú képződmény kényeztette tovább szemünk retináját. Bár messziről tornádónak nézett ki, valószínű, hogy a már mindhárom cellánál tapasztalt ék alakú falfelhő-lenyúlást láthattuk. Ez volt a 4. szupercella! Magára hagytuk a polipot, mely behúzva karjait a magyar határ felé sietve egyre gyengült. Egy hegyi útra hajtottunk fel. Egyre romlottak a látási viszonyok a folyamatosan képződő szupercellák árnyékában.
Közeledett a 4. cella, szinte csak egy lépésre volt, mikor rendkívül hamar gyengülésnek indult. Az ok a dél-nyugatról érkező kialakulóban lévő squall line. A villámtevékenység egyre fokozódott, a 4. cella feladta a zivatarrendszer kifutószelében a küzdelmet.
A sötét miatt nem tudtunk már értelmes kárfelmérést csinálni, pedig nagyon kíváncsi voltam a polipunk pusztítására. Megindultunk hazának. Az ÉK felé sodródó "szupercella-roncsok" kezdtek beleolvadni a láncolatba. Hazafelé menet a K-i, DK-i látóhatáron azért még látszottak beáramlást sejtető felhősávok. Hazaérve nekiálltunk a képek feldolgozásának.
Mindent összevetve egy rendkívül sikeres vadászaton voltunk túl, a pazar látvány kicsit csillapította a viharokra kiéhezett szervezetünket.
